Összevesztünk. Már megint. Miatta. Mint mindig.
Egy hete szerettem volna róla beszélni, de hárított. Nem erőltettem, mert a téma zavar, kellemetlen a számomra is. Viszont utólag belegondolva, jobb lett volna. Ma beszéltek.
A gyomrom ugyanúgy rándult görcsbe, mint amikor engem szólított meg. Próbáltam nem odafigyelni, mással foglalkoztam. S ekkor hívott Ag'hra (vicces, hogy még mindig így nevezem itt a blogon...). A legjobbkor, gondoltam, legalább én is visszaadhatom azt a kellemetlen szúrást, amit ők okoznak nekem. Bár a félkaromban fogadnék, hogy a valóságban nem is érdekli, hogy kivel beszélek, kivel találkozom... Tudom, ez lenne a természetes...
Közben kíváncsian vártam, hogy ugyan felhozza-e a múltkori beszélgetésünket, de ez végül rejtély maradt, helyette megtudhattam, mennyibe kerül egy szülés. Itt kaptam fel a vizet -már megint!
A leendő gyermekünkre jelenleg Porontyként gondolok, akiből majd egy szép szőkés barna, kék szemű kislány lesz. Most éppen várja a megfelelő pillanatot, amikor végre belém költözhet. És nem akarom, hogy bárki is vagy bennem, vagy az apjában valami kételyt ültessen el a fogantatásával kapcsolatban!
Nem szeretem, ha más beszél róla, mert az ő gondolata az enyém. Miért érdekli mindenkit, hogy mikorra tervezzük, miért adnak kéretlen tanácsokat, miért avatkoznak bele? Nem jogosít fel egy állítólagos barátot sem, hogy a gyerekkérdésnél beleszóljon egy kapcsolatba, ha esetleg külön rákérdeznek, akkor adjon választ, de akkor se olyat, ami elrettentheti az egyik félt is!
Köszönöm, nem kérek belőle! A kicsiről, a jelen várakozásról senkitől egy szót se - főleg ha negatív érzetű!
Ne tégy másnak rosszat, te kapod vissza! Ha csak gondolatban tettél, akkor is visszakapod így vagy úgy. Én is visszakaptam, igaz, nem egyedül szenvedtem a következményektől.
Először leszakadt a fürdőszobában a tusfürdő tartó, másodszor a szekrényünkben a ruhatartó rúd. A tartót aznap helyreállítottuk, azaz Chéri, de a rúd azóta sincs a helyén, a kitárt szekrényajtóra tettük fel, hogy a ruháink ne a földön heverjenek, amíg meg nem csináljuk. Viszont így a polcos részhez sem férünk olyan könnyedén hozzá, ahol a felsőink, nadrágjaink vannak szépen (most már káoszban) behajtogatva.
Nehezebben találom meg így a kedvenc felsőimet, viszont így akarva akaratlanul is a szemem elé kerülnek a szoknyáim, nyári ruháim. Igen ám, de az időjárás nem engedi, hogy szépen felöltözzem. Minek vegyek szoknyát, szandált, ha utána kékké fagy a lábam? Minek vegyek fel rózsaszín nadrágot, ha egy alkalom után sárosan dobhatom be a mosóba? Arról ne is beszéljünk, hogy a fehér balerina cipőm az évek folyamán kilyukadt....
Maradt a jó öreg csíkos farmer és a háromnegyedes ujjú kedvenc sárga felsőm - anyám szerint rusnya. Még szerencse, hogy a tornacsukám kockás, ami feldobta a ruhám, mert különben úgy néztem volna ki, mint aki novemberi időjáráshoz készült fel. Még kardigánom s volt!
Az őszt idézve augusztus közepén indultam a bankba, ami egy saroknyira van tőlünk. Bemegyek, kérek egy számot: 048. A hívótáblán 044 van. Szuper, három embert még ki tudok várni. Szépen leültem egy közeli székre, és várakozó üzemmódba állítottam magam.
046. Haladunk, gondoltam, amíg hirtelen meg nem láttam, hogy a következő 804. Elütötte volna a csaj? Mert a számjegyek egyeznek, de a nyolc nálam nem az első helyen van, hanem az utolsó. Nem mozdultam, mert a nő felállt a helyéről és vitatkozni kezdett valakivel - gondoltam, mert igencsak morcos volt a hangja.
050. Valami itt tényleg nem stimmel! Kezdtem idegeskedni, mert a kijelző még mindig 804-et mutatott, és senki nem ment oda. Csak akkor nyugodtam meg, amikor visszaugrott 047-re. Nem sokára én jövök....
Ugyan még várnom kellett legalább 5 emberre, s végighallgathattam, hogy a nő hogyan torkolja le a szerencsétlen érdeklődőket, de végre megláttam a számomat, amit a 19-es ablakhoz írtak. Felálltam, majd kétségbeesve pillantottam körül, hogy "de itt csak 12 ablak van", mire egy várakozó úr a lépcsőre mutatott, hogy nyugodtan fáradjak fel az emeletre. Fogalmam sem volt, hogy kétszintes a bank, pedig nem most jártam itt először. Igaz, ez a harmadik alkalom volt, egyszer megújítani jöttem a bankkártyámat, utána meg átvenni azt. Mindkétszer ugyanaz a fiatal, harmincas pasi foglalkozott az ügyemmel.
Felérve a figyelmemet a kényelmes ülő babzsákok, a gyerekeknek kialakított játszósarok keltette fel, így alig találtam oda a 19-es ablakhoz. Ahol most is az ismert arc köszöntött.
Valahogy sosem vonzott a fesztiválozás. Az előadók többségét nem ismertem, a sátorban alvást kényelmetlennek tartottam, a mobil zuhanyzók, vécék pedig taszítanak.
Azért 2005-ben kimentünk a Szigetre egy napra. Akkor voltam életemben először Kispál koncerten, megismerkedtem Franz Ferdinand nevével (a zenéjével azóta se, pedig egy órán át akkor hallgattam), meg még voltunk két koncerten, de fogalmam sincs már mely előadókra roptuk - egyiket sem ismertem addig.
Amíg Szegeden tartózkodtam, mindig szóba került a SZIN, hogy milyen jó lenne kimenni rá. Egyszer sem! Bár egyszer nagyon szerettem volna, de nagy sajnálatomra nem jött össze. Azóta is felemlegettem - eddig!
Viszont az évek folyamán egyre több együttes lép fel a Szigeten, akiket szívesen meghallgatnék (idén is van legalább 6 koncert - ebből 2-re jutottam ki). Ez idáig mégsem voltak annyira vonzóak, hogy annyiért (mert igenis piszok drága a napi jegy is, bent meg minden) valakit rábeszéljek, hogy kísérjen el.
Tavaly aztán a Kispál bejelentette, hogy a búcsúkoncertjük a Szigeten lesz. Muszáj volt elmennem rá, hiszen imádom őket, és az első koncertet is ott láttam tőlük. Az utolsó pillanatban szereztem rá belépőt, majd a cégünktől egy VIP-jegyet az egyik színpad melletti bárba, ahol ingyenesen szolgálták fel a pálinkát. Gondolhatjátok, hogyan mentem haza!
Idén olyan együttesek lépnek/tek fel a Rock színpadon, akik közül egyet nem szívesen hagytam volna ki! Within Temptation - őket akartam látni a SZINen is. Szóval vettünk - sőt mi több, 4000 forinttal olcsóbban! - szerdai napi jegyet, majd elindultunk fesztiválozni. Most nem a nulladik napon mentünk, így nem kellett órákat sorba állni, előre kéredzkedni, és a koncert előtt jó félórával ott voltunk.
Kényelmesen elhelyezkedtünk a füvön kisebb domboldalon, ahonnan azt hittük, jól látjuk majd a színpadot. Mellettünk egy nagyobb holland társaság, akikről alig tudtam levenni a szemem. Az az igazság, hogy két lány annyira hasonlított egy-egy ismerősömre, és az egyiknél nem jöttem rá, kire is pontosan.
A koncert fantasztikus volt. Bár, ahogy láttam a kivetítőn Sharon de Adel nem az általam preferált gót ruhát vett fel, hanem fekete nadrágot, és fehér-fekete blézert a fekete felsőjére - nem tetszett, de ez a zenei élményt semmiben sem befolyásolta.
Nem volt hosszú a koncert, kb. egy órás, utána át kellett rendezniük a színpadot, így még egy ráadás számot sem kaptunk.
Még egy óránk volt a Quimby koncertig. Szép lassan átsétáltunk a MR2 Petőfi Rádió Magyar Nagyszínpadig, ahol éppen a Brains zenélt. Tetszett, lehetett rá táncolni, vendég énekese pedig az Irie Maffia frontembere. Ekkor fogtuk magunkat, és elindultunk toi toit keresni.
Én kis naiv, csodálkozva figyeltem a mobil piszoárokat. Csak odaállnak mellé a férfiak, és takarás nélkül elvégzik a dolgukat. Persze nem látni semmit a péniszükből, de akkor is. Nem zavarja őket, hogy tudják mit csinálnak, hogy látják őket? Utána meg még kezet sem tudnak mosni... Meg az a szag, ami körül lengi ezeket a "sarkokat". Nem tehettem róla, amíg Chéri ilyen helyen pisilt, képtelen voltam levenni róla a tekintetem...
E furcsaság mellett, bár volt a szigeten a hotdogárustól kezdve a cipőbolton át a postáig minden, semmi szokatlant nem láttam. Ám a házasságkötő sátor nevetésre ingerelt. Elképzeltem anyámék reakcióját, hogy amikor először hazamentem a Szigetről, a lapockámra tetoválást készítettem, most meg hazamentem volna férjes asszonyként. Kíváncsi lettem volna, mit szólnak hozzá. De Chéri nem nevetett az ötletem (biztos nem adtam elő viccesen), meg közölte, hogy egyébként sem törvényes itt az egész. Hát így jártam!
A koncert frenetikusan jó volt! Imádom Kiss Tibort! A hangja, a teste, a mozgása, az egész lénye.... A megtestesült tökély! (Kíváncsi lennék, hogy eme nagyszerűséghez milyen személyiség társul...) Na ő tényleg megérne egy hét ajtócsapkodást!
Felkészültem én az esti levegőre, de a pulóver és kabát ellenére is fáztam. Akkor mennyire fázhatott Chéri, aki egy száll rövid ujjú ingben volt végig! Emiatt sem bántam, hogy nem HÉV-vel jöttünk haza, hanem fogtunk egy taxit.
Tavalyról nem igazán emlékeztem, hogyan kellett sorba állni a taxira, így most ismét megvolt a varázsa! Sőt az ára is megfizethető volt!
Vasárnap Sonata Artica és Tankcsapda... Jó lenne, de nem hiszem, évente egy nap Szigetelés is elég...
Először is le szeretném szögezni, hogy semmi bajom nincs egyetlen nőnemű baráttal. Féltékeny sem vagyok rájuk - talán kivéve azt az egyet. Mégis úgy állítom be magam, úgy viselkedek, mint egy házsártos, féltékeny nőszemély. De miért is?
Mindig az oroszlán jellememre hivatkozok, de mondhatnám azt is ilyenkor, hogy elkényeztetett kiskirálylányként neveltek, és a mai napig, felnőtt fejjel is az szeretnék lenni. Legalábbis a szeretteim szemében. Én akarok az első lenni, talán az egyetlen is. Figyelmet szeretnék, kényeztetést a nap 24 órájában, de legalábbis akkor, ha nekem szükségem van rá. Ugye, túl sok?
Mamának számot adtam egy-egy hetünkről, hogyan telik. Hétfő reggel visszajövünk a városba, de rögtön megyünk dolgozni. Este hatra érünk haza. Vacsi a tévé előtt, majd leülünk külön-külön a géphez. Este nyolc felé megyünk, legtöbbször közösen, fürödni. Ezeket szeretem a legjobban, mert ilyenkor beszélgetünk - azaz én dumálok, ő hallgat. Az ágyban összebújva megnézzük az esti sorozatokat. Csütörtökig ugyanez, csak annyi a különbség, hogy vannak napok, amikor én itthon tudok maradni, s olyankor a lányok után takaríthatok (a rend és tisztaság nem marad meg miattuk 5 percig se). A hétvége sem sokkal jobb, csak ott több a közös étkezés, de olyankor többen vagyunk - mi beszélgetünk, ő hallgat. Tudtam, hogy hallgatag. De reménykedtem, majd csak megnyílik előttem....
Hiányzik a lendület, a mozgás, az emberek társasága. Nincsenek közös barátaink. Az enyémeimmel megismertettem, de nem sikerült elmélyíteni a kapcsolatokat. Az ő barátait nem ismerem, mert inkább MSN-en tartotta velük a kapcsolatot, mint személyesen. S ez rádöbbentett arra, hogy apumnak mégis csak igaza volt.
Néhány hete volt egy csúnya vitánk - majdnem ugyanebből robbant ki -, amikor e-mailben leírtam neki az elhatározásom, az érzéseim. Apum szerint hülye vagyok, mert ez este szóban kellett volna elmondanom. De Chéri éppen utána jegyezte meg, hogy MSN-en és e-mailben másabb, mint szóban. Miért?
Tegnap feltettem azt a kérdést, hogy miben másabb most az életünk, mint mikor külön éltünk. Tévézni, számítógépezni lehet egyedül is, hiszen csak bámuljuk a képernyőt, monitort. Akkor még többet is beszélgettünk - MSN-en...
Én sosem voltam jó kapcsolatok terén. Régen össze se akartam költözni senkivel: nehogy már elvegyék a kis magánszférám! Tavaly mégis én beszéltem rá, hogy jobb lesz úgy, és most már el sem tudom képzelni egyedül az estéimet. Akkor mégis miért hisztizek, miért nem felel meg így? Valamit tudom, rosszul csinálok. Biztosan rosszul gondolkodom!
Barátnőm mondása: "szoksz vagy szöksz". Mindent megteszek, hogy simulékony legyek, hiszen ő is elnéz nekem és a lányoknak mindent. Viszont ha nem tudom megbeszélni a dolgokat, akkor rögvest szöknék. Vagy küldeném, hogy megvagyok én jól nélküle. De nem! A vége mindig az, hogy sírva bújok hozzá...
Nem tudom, hogy csak az emlékek szépítik-e meg, vagy valóban gyerekkoromban sütött a nap nyáron, meleg volt, napozni lehetett, éjszaka egy szál lenge szoknyában sétálni a kellemes időben.
Az első rossz élményem a nyárral kapcsolatban 15 évesen keletkezett: elmentünk nyaralni, mire hazajöttünk az "árvíz elmosta" a kertünket. Utána már többször voltak nagyobb esőzések (nem tagadom, előtte is lehettek, de akkor még nem volt feltöltve a szomszéd telek, s nem folyt be a víz a pincékbe), amikor a kertünknek egy időre annyi lett.
Szerettem a nyári záporokat, emlékszem Jessica nevezetű kutyámmal többször szaladtunk ki az esőbe, hiszen "verte az ördög a feleségét": sütött a nap, meleg volt és mégis esett. Nem csökkent 10 fokot a hőmérséklet egyik napról a másikra, hetekig nem kellett attól tartani, hogy a kánikulát másnap már késő őszi időjárás követ.
A szép nyaraknak valahogy már évekkel ezelőtt befellegzett. Rossz idő van, hideg és állandóan esik. Ha véletlenül nem, akkor meg nem lehet mást hallani a médiából, hogy húzódjunk be a sötétbe, az árnyékba, mert vagy az UV-sugárzás miatt, vagy a nagy hőségtől, nehogy napszúrást kapjunk.
Senki nem tud már örülni a száraz, forró nyárnak - ha egyáltalán néha kapuk belőle ízelítőt.
Scott McCloudot olvastam a tegnapi nap. A képregény felfedezésében írja, hogy "senki nem tudhatja belülről, milyen a te bőrödben lenni. [...] Akármennyire kinyílunk is mások felé, senki nem érezheti pontosan azt, amit te."
Erről Brian élete jutott eszembe, amikor mindenki egyszerre kiálltja, hogy egyéniség.
Mindenki arra törekszik, hogy "egyéniség", különleges, illetve tehetséges legyen, kiemelkedjen a többiek közül. Sokunknak sikerül - valakinek nem (ide tartozom én is). Ahogy McCloud folytatta, mindenkinek van egy önképe magáról, ami nem egyezik meg azzal, hogy a többiek milyennek látják. Egyszer vitáztam valakivel arról, hogy melyik a fontosabb, az, amilyennek gondolja magát (én vagyok a világ legszebb nője - a valóságban meg csúfságnak csúfolnak), vagy amilyennek a többiek gondolják (beképzelt - pedig csak nem mer megszólalni társaságban).
Szerintem mindenki azt mondja, hogy a legfontosabb, hogy saját magunknak feleljünk meg, olyanok legyünk, amilyennek mi szeretnénk látni magunkat. Fogadni mernék, hogy ez a nehezebb. Hiszen vagyunk annyira jó színészek, hogy könnyedén megjátszunk egy olyan szerepet, ami - jobb esetben - minket is boldoggá tesz. De mennyire vagyunk képesek elfogadni hibáinkat, szembenézni leghőbb vágyainkkal, és másoknak megmutatni - legalábbis kis mértékben - a valódi énünk?
Tegnap az a megtiszteltetés ért, hogy három év után (2007. decemberében kezdtem el ezt a blogot), kikerültem a freeblog Főoldalára az Összevisszaság kellős közepén írásommal!
Köszönöm!
Dühből nem jó blogolni, ennek ellenére én gyakran szoktam. Sőt a következő bejegyzés is valami hasonlóból fog keletkezni.
Aki ismer, tudja, hogy jobban kedvelem az állatokat az embereknél. Legalábbis, ha radikálisan fel kell lépnem valami mellett, az nem más, mint az állatvédelem.
Érzelmileg sem bírom az olyan híreket, ahol védtelen állatokat bántanak - különösen, ha a bántalmazó emberi lény. Valahogy úgy érzem, azért vagyunk különbek az állatoktól, mert túl tudunk lépni az ösztöneinken (itt különösen a gyilkolási ösztönre gondolok), és meg tudjuk állni, hogy másnak ne okozzunk fájdalmat (legyen az ember vagy állat).
Ha olyanról hallok, hogy szánt szándékkal bántanak élőlényeket, a szívem összeszorul, és úgy érzem, tennem kell ellene valamit. Most is ilyen történt.
Megtudtam, hogy az egyik közeli ház udvarán rókacsapdákat és patkánymérget helyeztek ki. Mi a város szélén lakunk, eddig az utolsó ház volt a miénk. Az első években nem volt kerítésünk, így nyugodtan járhattak be az udvarunkba vadállatok. A kutyák miatt persze kevésbé jöttek, de azért néha őzek megfordultak nálunk. Nem történt semmi, egészségesen (ha nem is épen) felnőttem, semmi fertőzést nem kaptam el, az állatok nem loptak el tőlünk semmit és imádtam, hogy a természet lágy ölén élek. Eddig.
A szomszéd viszont nem szereti úgy a vadont, mint mi, és úgy tűnik, őt sem kedveli annyira, mint minket. Azt állítja, hogy az udvaron hagyott cipellőt elvitte egy róka a közeli rókacsaládból. A karon ülő kislányát pedig meg kell védeni a váratlan betolakodóktól! Ezért drasztikus lépést választott!
A házunk után - eddig - csak a szőlő található, ahová szívesen visszük a kutyákat esténként sétálni. Egy ilyen alkalommal apum egy szerencsétlen őzgidával érkezett haza. Hurokkal a nyakán. Sikerült megmenteni, de sosem fogjuk elfelejteni a szemében a félelmet, a nyakába vájt sebet. Embertelen. A rókacsapda pedig még brutálisabb. Hadd ne részletezzem!
Cadeau kutyánkat patkányméreggel megmérgezték. Másfél napig szenvedett. Az idegméreg lassan, de annál biztosabban és fájdalmasabban hat. Először az émelygés, a hányinger, aztán az egyre fokozódó, hosszabb görcsök. És csak állsz felette, és tudod, hogy nem tudsz ellene tenni semmit se. Az infúzió, a gyógyszer nem használ, de azért még reménykedsz és nem teszed meg a könnyített lépést, az utolsó reménysugár nem hagyja, hogy elaltasd. Hihetetlen szenvedés...
És vannak emberek, akik önszántukból akarnak ilyen fájdalmat okozni védtelen állatoknak, csak azért, mert nem ismerik azt az emberi fogalmat, hogy határ. Sőt ezek az emberek vallásosnak mondják magukat, hisznek Istenben, és ebből gondolom, az isteni igazságszolgáltatásban.
Én már kevésbé. Ezért kérdem azt, hogy amit művelnek az jogszerű-e. Vagy létezik olyan megoldás, amivel nem csak a vadállatokat, de a szomszédok házi macskáit is meg lehet védeni, akik szívesen egerésznek a közeli telkeken? Vagy szótlanul tűrni kell, mert mi emberek bármit megtehetünk a saját birtokunkon?
Remélem, nem!
Jelenleg túl sok minden foglalkoztat. Bár ha a környezetemet kérdeznénk, egyöntetűen azt állítanák, hogy csak egyetlen egy dolog. És talán igazuk is van. Vagyis hát inkább úgy fogalmaznék, hogy minden összefügg azzal az eggyel. Mindennek ugyanaz a mozgatórugója.
A temetés lelkileg megviselt. Hazaérve mindenkit felhívtam, és zokogva biztosítottam arról, hogy szeretem őket. És már nem kételkedtem, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy én megtettem az első lépést.
A haláleset rádöbbentett arra, hogy felesleges várni. Egyszer minden elmúlik - előbb vagy utóbb. S meddig bízhatunk az utóbban? Nem akarok várni!
De egyáltalán felkészültem a dolgokra? Képes leszek rá fizikailag, anyagilag, szellemileg? Érett vagyok már hozzá? Sajnos nem tudom, meg sem próbálom megválaszolni. Most még nem vagyok egyedül, és ez az egy fogódzkodó ad reményt. Vannak emberek körülöttem, akikre bármikor számíthatok. S jelen pillanatban nem kell több!
Ó, dehogynem, sóhajtanának fel sokan, ha hallanának. Nem bízhatod rá a felelősséged másokra, suttognák mások. Én pedig nem értem őket. Mi kell még? Mivel nem számolok? Vagy túlságosan előre vetítem a dolgokat, mi van ha a természet nem is ezt akarja? A segítségelfogadással miért ruházom át a felelősséget?
Annyit olvasok a témáról! Hol megerősít, hol kételyeket ültet el bennem. Tegnap találtam egy blogot, amibe örömmel vetettem bele magam. Aztán 2 évvel később jött a nagy fordulat (a bloggerina sikeresen átlendült a dolgokon, viszont én!). Akárhogy is, elgondolkodtatott azon, hogy meddig közös projekt és meddig csak az enyém. Amíg világos volt, egyértelműen kettősnek éreztem, de amint besötétedett és bebújtunk a takaró alá, már nem is voltam benne biztos.
Keresztanyám azt mondta, hogy a belső hangra figyeljek. Mert akárki akármit mond, a feladat 90%-a az enyém lesz, a maradék 10-ben meg jó, ha kapok egy kis segítséget. Anyám is valami hasonlót mondott.
Akkor hát mire várjak? Harcra fel!
"Ha a közeledben van, akit szeretsz, mintha melegebb lenne a levegő. A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, mintha az illat is megváltozna körülötted, ha a közeledben van, aki számodra kedves. Ez az összetéveszthetetlen jelenlét-érzet, amikor az idegenség hirtelen ismerőssé válik, amikor meghitté varázsolódik a környezeted - a szeretet biztos jele."
/Müller Péter/
Köszönet az idézet megtalálásáért Trichnek!
A munkahelyemen az volt a feladatom, hogy a weboldalunkra rakjam ki a Facebook like gombját. Ezek után megpróbáltam a blogomra is igazítani. Nem sok sikerrel!
Amikor a freeblog.hu szerkesztői blogjából másoltam be a kódokat, az egész oldalt like-olta, nem tudtam megoldani, hogy a tetszés csak az adott posztra szóljon.
Viszont most soundblog oldalán megtaláltam a megfelelő kódot:
<iframe src="http://www.facebook.com/plugins/like.php?href=<e:Entry.Url />&font=trebuchet%2Bms" scrolling="no" frameborder="0" style="border:none; overflow:hidden; width:500px; height:25px;" allowTransparency="true"></iframe>
És ezzel már lehet külön-külön a bejegyzéseimet like-olni! Tessék csak! :)))
Nem szeretem a könyvekben a sorozatokat, de Julia Quinn Bridgerton család sorozata felkeltette a figyelmem, főleg azok után, hogy elolvastam a második kötetet. Imádtam, így nem volt kérdés, hogy beszerzem a többi magyarul megjelent és leendő köteteket is.- A vikomt, aki engem szeretett - egyértelműen ez a favorit. Többször olvastam már. Imádom a karaktereket, Anthony és Kate marad a kedvenc. Erről semmi rosszat nem tudok mondani.
- Sir Philippnek szeretettel - Eloise a legszimpatikusabb Bridgerton gyermek. Az örök kíváncsi, a mindent tudó. Többen megjegyezték, hogy zavarta őket a sok ööö-zés. Engem éppen hogy nem! A csacsogó nőt totálisan kiegészítette a szótlan férfi. Viszont itt már előkerül néhány hiányosság: Penelope a legjobb barátnőről s titkáról egy szó sem esik, pedig úgy zárta le az előző történetet, hogy illett volna legalább néhány szót írnia. Illetve a házasság után már semmi vidámság nincs a történetben. A fordító pedig egy hatalmas hibát ejtett!
- A herceg és én - az első kötet. Talán ezzel kellett volna kezdenem, akkor jobban élveztem volna. Így hiányzott belőle Kate. Kevesebb humor volt benne, de a két főhős itt is imádnivaló volt.
- Mr. Bridgerton csábítása - Penélope, mint főhősnő. Kitűnő választás! Helyzetkomikum alig-alig, sőt az időbeli ugrás is zavaró, de jó volt viszont látni a régi kedvenceket.
- Rossz kor - Jó lett volna, ha a Mr. Bridgerton csábítása előtt írta volna meg. Míg a Sir Philippnek szeretettel mindenhol úgy utal Francescara, mint özvegyasszony, ebben a kötetben kiderült, hogy egy évvel korábban férjhez ment. A regény elején nagyon zavaró! Vártam volna a szereplőket, de Eloise-on (aki itt még hajadon!!) kívül alig jelennek meg. Kate és Sophie jelenete volt a fénypont benne! A humor pedig Colinné, ahogy bejelenti a házasságát Peneloppéval. Megmosolyogtatott, nem úgy Michael hódítása. Őszintén lányok, ti erre vágynátok? Ilyeneket akarnátok hallani, erre izgulnátok? Mert én nem. Nem tartom magam prűdnek, de Michael sok esetben közönséges volt, ami az én lelkemnek már sokként hatott.
- Tisztességes ajánlat - Hát Cinderella történet... Itt jelenik meg először az időugrás. Semmi vicces jelenet, összesen kétszer mosolyogtam el. És nagyon hiányoztak itt is a régi szereplők!
Trich barátnőmmel fogadtunk egy üveg borban.
Azt mondtam, hogy ha összeköltözik valakivel, egy félév után "késztetést" fog érezni arra, hogy közösen válasszanak az élettársának ruhát.
Ő nem hisz nekem :)
Ha albérletben laksz, olyan dolgok is felmerülhetnek, mint amilyenek sosem jutnának eszedbe.
Amikor beköltözök egy lakásba, nem foglalkozom azzal, hogy ki lakott ott előttünk. Felmérem az új otthonom állapotát, megkérdezem, hogy a lányaim jöhetnek-e velem, és a bérleti díj megbeszélése mellett kábé ennyi, ami érdekel.
Csak akkor kezdtem el nyugtalankodni az előző lakó miatt, amikor a postaládánkban rendszeresen egy neki szóló, rendőrségi felszólítót találtam. Nem tudtam odaadni neki, de másképp sem tudam eljuttatni hozzá, mert a tulaj sem tudott róla semmit se.
Tegnap délelőtt itthon voltam. Az idő még jó volt, meleg, párás levegő. Takarítani akartam, ahhoz meg nem kell beöltözni: így felvettem egy bő pólót és egy kényelmes bugyit.
Mivel ráértem, nem siettem el a dolgokat. Kényelmesen készültem rá a dolgokra.
Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy berreg a kapucsengő. Ilyenkor? Délelőtt 11-kor? Ki lehet az? Chéri dolgozik, anyum szintúgy, a főbérlővel előző nap beszéltem. Vállvonogatva, felhúzott szemöldökkel vettem fel a kaputelefont, de az már szétkapcsolt. Úgy, ahogy voltam, kimentem a teraszra, és látom, hogy valamelyik szomszéd már beengedte az illetőt. Mentem is volna vissza a lakásba, amikor lentről egy parkoló autó mellől felkiabált egy helyes srác:
- A behajtó jött...
Behajtó? Mit akar nálunk? Az előző lakó miatt? Értetlenül néztem le a teraszról.
- Behajtó, gondolom... Számlákat tartott a kezében.
És ezzel megvilágosodtam! A kapura ugyanis kiírták, hogy aznap jönnek leolvasni a vízórát! De hát én persze elfelejtettem! Nem is számítottam rá.
-Á, a vizesek! - kiáltottam fel és már pördültem meg. - Köszi!
Be sem értem, amikor már kopogtattak.
Elég jó alvókám van, nagyon nehezen lehet felébreszteni. Az, hogy odakinn az utcán dübörög a troli, hangosan beszélgetnek, sosem zavar. Jelentéktelennek tartom, fel sem figyelek rájuk.
Ezért lehetett az is, hogy éjszaka semmit sem hallottam abból, ami a szomszédot nem hagyta nyugodni. Aludtam mélységes mély álmomat, amíg...
A szomszéd hangja nem ébresztett. Üvöltött, hogy hagyják abba. De olyan volt, mintha a szobánkban állna és a fülembe kiabálna. Megrémülve ugrottam fel. Első gondolatom az volt, hogy a görkék csináltak valami zajt, az zavarja, de a lányok is húzták a lóbőrt, ahogy csak Chéri. További hallgatózás után, rájöttem, hogy valószínűleg vagy lent a kapunkban, vagy valamelyik lakásban tivornyáztak.
A kiabálás után csend lett, valószínűleg a szomszéd el is aludt. Viszont engem sikerült annyira megrémítenie, hogy éberen, zakatoló szívvel füleltem az éjszakai város hangfoszlányait.
2008-ban merült fel a téma, írtam is róla egy jegyzetet. Akkor úgy gondoltam, hogy én is az a sikerorientált lány vagyok, akinek a karrierje a legfontosabb. Mobilizált újságírónő szerettem volna lenni az egyetem után, aki sosem áll meg, nincs 5 perc nyugalma, aki nem akar a nyakába venni egy csecsemőt.
Elolvastam az akkori véleményem, és rájöttem, hogy valójában megváltozott a szemléletmódom, nem is kicsit: a lehetetlenből a leghőbb vágyam lett. Mégis ugyan a legfontosabb, legalapvetőbb kérdésre most már más választ adnék, a legtöbbel viszont a mai napig egyetértek.
Szeretnék gyereket, egyre jobban készülök az anya szerepre, szinte minden pillanatban erre gondolok (most se találtam más témát, pedig biztos lett volna). A legfőbb indokom, hogy benne vagyok a korban, hamarosan 30 leszek, és még jó lenne előtte szülni. De ha őszinte akarok lenni, akkor ez az egész valami belső kényszer, ami már tavaly tavasszal átjárta a lelkem. Most először is azt mondtam, hogy tavasz van, dolgoznak bennem a hormonok, de most valahogy nem tudom csak úgy letudni azzal, hogy "ha én rák babát akarok, akkor szeptemberben kell teherbe esnem."
A teherbe esés időpontja viszont a mai napig kétséges számomra. Mikor? Amikor olyan egzisztenciában fogunk lakni? Á, erre a jelen helyzetbe nem látom lehetőségét, én meg emiatt nem akarok várni még 10 évet. Amikor mindketten úgy érezzük, hogy itt van a baba ideje? Szerintem ilyen sosem lesz, mert a félelmünk sosem fog elmúlni, amíg a kezünkben nem tartjuk azt a csöppséget. Miután kiéljük magunkat? Hát amennyit mi jelen pillanatban "élünk". Nem járunk el szinte sehová, ha meg egy hétre nyaralni mennénk, biztos, hogy lennének jelentkezők, akik vigyáznának a kicsire.
Igen, a legnehezebb kérdés az anyagiak. Hiszen már kezdetektől fogva folyik el a pénz egy ilyen helyzetből. Már a nődoki sem a legolcsóbb. Hiába, muszáj már most számolnom azzal, hogy mivel mozgáskorlátozott vagyok, ha nem is leszek (nem, nem leszek) veszélyeztetett terhes, az orvosok minden felesleges kivizsgálásra el fognak küldeni, csak mert... A bevált nőgyógyászomnál szeretnék szülni, akinél egy alkalom körülbelül 10.000 forint. (Nem néztem utána még, hogy esetleg a szülési kontrolloknál más-e a tarifa).
Szerintem minden nő álma, hogy természetes úton hozza világra gyermekét. Én azokhoz a kevesekhez tartozom, akik rettegnek (!) a vajúdástól, szülési fájdalomtól, a gátmetszéstől,a varrástól. Ezért az alternatív szülési lehetőségeket vettem sorba. Voltam ortopéd orvosnál, azt mondta, hogy bár a csípőm inkább hasonlít egy idős nőére, de ettől függetlenül szülhetek (remélem, nem fog romlani az állapotom). A tágulást mégiscsak meg kellene könnyíteni valahogy. Az angoloktól, akikkel olyan 4-5 évesen laktam együtt anyummal, már akkor hallottam a vízben szülésről. Megtetszett az ötlet, és videókon úgy láttam, hogy kevésbé kellemetlen, mint egy szülőágyon. Bár ott is fáj...
Budapesten a Szent István kórházban (éppen ott dolgozik a nődokim is) elvileg lehet vízben szülni. Gyakorlatilag viszont ez orvosfüggő, mert némelyik megengedi, hogy ott pottyanjon ki a baba, valaki a tolófájásoknál kiparancsol a szülőágyra. Én szeretném végig a vízben, hiszen a kicsinek az még a megszokott állapot, és szeretném, ha nem az lenne az első mozdulatok, hogy kinyújtsák a végtagjait. Először szeretném az ölemben tartani, hiszen milyen fájdalmas lehet neki az első levegővétel, a hőmérséklet, az új dolgok.
Nem tudom, hogy szülésznőt kell-e keresnem, vagy elég az orvos. Dúlám biztosan lesz, valakit a közvetlen környezetemből kérek fel, hogy fogja a kezem. Jelen pillanatban nem gondolkodunk apás szülésben (igaz, eddig inkább elhatárolódik az egész témától). Szeretném, ha anyum lenne ott, hiszen ő tud belém a legtöbb erőt önteni.
A kórház másik előnye, hogy a kisbaba végig ott lehet mellettem, és a kórterembe bejöhetnek a látogatók. Számomra ez életbevágó, mert a nővéreknek általában kevés az idejük, hogy minden apró cseprő dologra megtanítsanak, és inkább a kórházban jöjjek arra rá, hogyan tudom felemelni a kicsit, mikre kell odafigyelnem az egyensúlyzavaraim miatt.
Azt, hogy utána hová visszük haza a babát, nem gondoltam végig.Őszintén, igazság szerint most számomra lényegtelen. Én is jól elvoltam 3 éves koromig egy szobában anyumékkal, ami egyben volt a hálójuk, a nappalijuk, a TV-szobájuk és az én gyerekszobám, fürdetőm. Chéri is osztozkodott a tesóival a szobáján. Miért ne osztozkodhatnánk mi a kicsivel?
A munkahelyemnek viszont aggasztania kellene. De mégsem. Beszélgettünk a cégnél, és elég bababarátnak tűnt ott a helyzet, bár még a főnökeimnek nem említettem. Minek, amíg csak tervezgetek... Viszont az tény, hogy most úgy gondolom,hogy nem akarok 3 évig otthon maradni a babával. Pár hónapra igen, de nem évekre! Régen is megoldották és érzelmileg is egészséges felnőttek lettek a gyerekekből, akkor én miért ne találnék rá megoldást, nem?
Szóval az örök félelmem mellett úgy érzem, eljött az ideje...