Juen

Képtelen vagyok ezt a blogot úgy kezelni, mint egy naplót. Tudom, már írtam erről, de újra és újra felmerül bennem ez a gondolat. Napról napra írni, elmesélni, éppen aznap mi fogott meg, milyen furcsaságot láttam, vagy mit ajánlok másoknak. Ez nem megy…

Helyette a dühömet pötyögöm be, azt a tehetetlen dühöt, amit egy úrilány nem mutathat ki a világ felé, mert akkor tönkremegy az imázsa.

Tegnap este az egy órás hazafelé tartó útból három órás lett, mert ahogy a hírekben olvasható – volt –, egy kólaszállító kamion kettészelte a szalagkorlátot Bag környékén, így az M3-as mindkét oldala állt. Későn olvastam az iPhone-on a híreket, így tudatlanul lehajtottunk Gödöllőnél a sima 3-asra. Nem kellett volna! Mivel az is beállt, hosszabb kilométerekre, mint maga az autópálya.  Szóval este hat helyett este nyolcra értünk Pásztóra. El lehet képzelni, milyen idegállapotba kerültünk: fejfájás, bokafájás a sok lógatástól, éhség…

Beérve a városba, rögvest feltűnt, hogy amit eddig nem vettem máshol észre (igaz, nem is jártam, csak a főútvonalakon): a havat nem igazán tudják eltakarítani a városlakók. Főleg, letérve a Fő útról ért arculcsapásul, hogy hófehér az aszfalt.  Az út szélén pedig méteres hóbuckák, amiket a járdákról, udvarokról söpörtek ki az emberek. Sosem értettem ezt a felfogást, hiszen, kertesházakról lévén szó, az előkertek bőségesen örülnének a pluszban felszívott csapadéknak, ehelyett kitúrják a közutakra.

Az utakon pedig olyan autósok, akik félnek ilyen időben vezetni. Én se merek, de nem is ülök volán mögé, nem veszélyeztetem mások testi épségét… De csak én vagyok ilyen úgy látszik, mert ahogy mentünk hazafelé a Szentlélek utcán, amikor szembe jött egy másik autó. Nem tudom, mi lehetett az oka, talán remegve kapaszkodott a kormányba, talán ráfeküdve a szélvédőre pislogott, hogy lásson odakinn valamit a sötétben, de erőszakosan hajtott csak előre – alig lehúzódva. Ahhoz, hogy a keskeny, hótorlaszokkal még leszűkített utcán elférjen a két jármű, nekünk még jobban oldalra kellett hajtanunk: be egy hókupacba. A kerék forgott, a motor felzúgott, de mi semerre se haladtunk, se előre, se hátra. Próbáljuk megtolni…

Kiszálltam az autóból, hogy Ziot is kiengedjem.  Nem hazudok, ha azt állítom, hogy térdig elsüllyedtem a hóban. Kibotorkáltam az útra, ahol viszont csúszott.  Alig tudtam megmoccanni. A hidegtől még meg is merevedtem, úgy kapaszkodtam Zioba, mintha az életem múlna rajta – ha nem is az életem, de a testi épségem igen. Elengedtem, amikor megpróbálta megtolni az autót. Ott remegtem az út közepén, még akkor is, amikor szemből jött egy autó. Megvárta, míg elvezetnek, de eszébe sem jutott lehúzni az ablakot, s megkérdezni, segíthet-e. Ugyanúgy, mint az a néhány férfi, aki néhány méterrel, egy ház előtt beszélgettek, s közben azt figyelték, hogy a kedvesem hogyan kínlódik egyedül az autóval, én meg hogyan próbálok egyensúlyozva megállni a lábamon. Egy lépést sem tettek felénk, hogy segítsenek. Én nem tudtam elbotorkálni addig, hogy segítséget kérjek, Zio tologatott, anyum nyomta a gázt.

Nagy nehezen, a lábtörlő segítségével kihoztuk az autót, beültünk, majd a férfiakhoz érve, az autóból megköszöntük a segítséget. Erre azt halljuk vissza később, hogy lebunkóznak, lekurváznak minket, mert megmertük köszönni az alap felebaráti segítségnyújtás meg nem adását. Hiszen, egy jószívű ember még akkor is felajánlja a segítségét a másiknak, ha nem kérik. Miért? Mert ez LENNE a legtermészetesebb dolog a világon!

A mai nap az utoljára dolgokké.
A szokásos módon jöttem le Szegedre, egy kis fekete táskával, mint régen. Régen mindenem itt volt, most csak egy éjszakára utaztam le, azt is csak azért, hogy egyedül búcsút vehessek egy két éves létnek. Mert akárki akármit mondd, ezt a garzont, ahol most is ülök, még a jelen pillanatig is az otthonomnak tekintem. Ide térek haza, itt vagyok itthon. Pedig már semmi sem tart itt. Nincs itt semmim, se egy poharam, se egy törölközőm. Semmim.
Belépve a lakásba, lelkem mélyén azt vártam, hogy az a Nofritos káosz fogadjon, az a görények lakta rend, ami megszokott volt nálam - és nem a "görényillatra" gondolok. De sehol semmi. A konyhaszekrény félig lebontva, mert az idehozott szekrényeimet magammal vittem, a falon csak az árván maradt tiplik jelzik, hogy hová voltak felszerelve. Szöget a falba verve, amikre régen képeket, tükröket akasztottam.
A megszokott mozdulataim félbemaradnak. Hiába tenném a táskám a görényketrecre, nincs már sehol. Hiába megyek el a vécére, vécépapír nincs az ablakpárkányon, hiába mosok kezet, megfordulva nem találok törölközőt az akasztón. S mindent hiába teszek, a lakás üresen várja a következő lakót, aki már nem én leszek. 
Sírok. Nevetséges, de sírok. Tanulnom kellene, helyette körbe-körbe nézek, és nem látom azokat, amiket látnom kellene, vagyis szeretnék. 
Elvesztettem valamit. Nem egy lakást, nem egy épületet, hanem az otthonom. Van hová mennem, mert hazamehetek apumhoz, anyumhoz, de az a biztonság, amit itt éreztem, az a védelem, amit eme négy fal nyújtott elveszett. Újra fel kell építenem, s jelen pillanatban nem tudom, hol. Hiányzik az a biztos jövőbeli hely, ahová innen mehetek, és ami megint az enyém lesz, az én otthonom, az én váram.

 

 

 

 

Mindennap megnézem a kedvenc oldalaimat, amibe a legoblog is beletartozik. Átfutom, milyen új termékeket találtak ki, milyen leírásokat, kritikákat tartalmaz, és egy kicsit felelevenítem a gyermekkorom.

Nem csak én olvasgatom, Zio is. Valójában ő mutatta meg elsőként :$

S hamar rájött, mennyire legomániás lehettem, mert "jééé, ilyenem volt", "ilyet akarok" felkiáltásokkal kommentáltam a bejegyzéseket.

Sőt mi több, azzal is tisztában van, hogy mennyire szeretem az autókat. Ezért, vagy valami másért, de meglepett az itteni autóval, amit én magam, 25 évesen, büszkén és hatalmas öröm újongások közepette raktam össze^^

De ne csak én kapjak legot, ezért megleptem egy piros traktorral (na jó, messze volt a meglepetéstől, hiszen a boltban is fogta a kezem), ha már Farmville rajongó lett.

A két kis szett bizony megállíthatatlanul elővonzotta a rózsaszín, macifejű, eredetileg szemetesnek készült ládikóm, amit anno fullra megtömtem legodarabokkal. Vizsgák idején, munka kezdéskor időm nem sok építeni, viszont Zio meglepett egy házikóval.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Úgy látszik, nem csak mi kattantunk vissza a dán építőkockákra, hanem a drága Gigim is úgy döntött, hogy kipróbálja. Legalábbis igen alaposan tanulmányozni kezdte az autóm tulajdonosának felépített villát. :)

 

 

UPDATE (néhány órával később):

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy nőtt a család, úgy épült nagyobbá  a villa, és már a sportautó nem volt elég - kellett egy kicsike az asszonykának is :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BONNE ANNÉE!

BOLDOG ÚJ ÉVET!

Mumusok.

Sötétben verejtékező árnyak.

Kik vagytok, akik legszebb tükörben is félelmet, bánatot mutattok? Vagy csak a jövő-múlt fájdalmas lehetőségeit vetítitek elém? Kik vagytok, akik a legboldogabb pillanatot árasztjátok el a meg nem fogható, szívbe markoló bizonytalanság cseppjeivel?

Egy pár sötét, egymást figyelő cipőorr. Két gyűrűstelen kéz a falon matat. Közbetekintő, sohasem nyugvó tekintet, mely rád sem hederít. Sajnálom? Irtózom tőle? Egyszerűen különbnek képzelem magam? Miben boldogabb az én életem, mint az övé? Hosszú ideig megállok a lábamon egyedül is? Nem kezdem az összes mondatom „hát”-tal? A párom egészséges férfi, aki gondoskodik rólam, aki a fellegekbe repít? Ez jelentené számomra csak az elfogadható létet?

Titkok, hazugságok, amik körüllengik napjaim, melyeket a párnám alá rejtek: csak álmomba merjenek felszínre szökkenni. Olyanok, mint az idő kerekei, újra és újra felbukkannak a jelenemben, pedig elástam őket messze. Ugyanolyan szempár, ugyanaz a múlt, a kihasználtság. S talán az örök érzés is, melytől kinyílik a szív, és végre sebezhetővé válok. ÉN LESZEK. Lehull a köntös, eltűnik a páncél, az oroszlánt ábrázoló maszk. Minden; csak én nem. Először mutatkozom meg önnönmagamban. Kinyílok, s reménykedem: észreveszik, ahogy virágzom.

De nem! Mindig van a múltban egy fényforrás, mely elvakítja fényem, ha ugyan egyáltalán látszódik, és nem csak én hitegetem magam. Gonosz varázslat, mert véletlen nem lehet, hogy szívemből kedvelem azt a fényt, mely azért oly’ sok fájdalmat ültetett mellém, és tudatlanul is örökké elválaszt a nyugodt, békés jövőképemtől. Kedvelem, mert úgy ragyog, ahogy mindig is szerettem volna, és megadatik mellette az a délibáb, hogy általa hallom a saját, rejtett gondolatom. Mellette gyűlölöm is, mert sikeresen felélesztették bennem mások ezt az érzést ellene, s akárhogy akarom, ott pislákol legbelül. Mert még mindig akaratlanul is közöttünk áll, tőle függnek a mindennapok. Mert a jótékony felejtés, a több féle valóság ismeretének múlékonysága még nem jött el.

Végül minden belülről szép lassan felemészt.

Rájöttem, hiányzik a naplóírás. Elmondani a mindennapokat, az örömeket, szomorúságokat, amik kitöltik az életem. Elmesélni dolgokat, titkokat másokról, amiket oly’ nehezen tart magában az ember. Összevetni azokat az eseményeket, amik befolyásolják a jövőt. Leírni olyan szavakat, amiket eddig még sosem használtam, mint a renitens jelzőt. Engedetlen, szófogadatlan – tudom, megnéztem, bevallom először Veránál olvastam. Vagy idézni a most olvasott regényből: „A nagyobbik bátyám néhány évre kiszakadt a családból. Távolléte idején vette meg anyám a koncessziót. Iszonyú kaland, de nekünk, gyerekeknek, még iszonyúbb lett volna egy fedél alatt élni a gyilkossal, aki egyre hóhérolja az éjszakának, a „Vadász éjszakájá”-nak gyermekeit.” És morfondírozni, hogy Duras mit is akart ezzel?

De időm nincs, mindezt papírra vetni, titokban, rejtve, nehogy más elolvassa. Az exhibicionizmusom sem hagyna nyugodni, miért nem mutatom meg valakinek, talán Sophie-nak, mint régen a gimiben írt memoáromat. Emlékszem, Ágika megkérdezte: miért mutogatom én másoknak, akkor már elveszíti úgyis a feladatkörét. Számomra viszont fontos volt, hogy a legjobb barátnőim ismerjenek mindentéren. Ehhez pedig a legegyszerűbb tettnek bizonyult a vörös fedelű füzet elolvastatása.

Aztán jött egy újabb szerelem, amit nem bírtam leírni. Próbáltam, igen próbáltam. Csak magamnak, csak azért, hogy még tíz év múlva is emlékezzek rá; másoknak, novellába foglalni, Leaként élni, de nem ment. Eleget sírtam akkor azokban a pesti órákban. Szégyelltem magam, de semmit sem bántam.

Azóta eltelt jó pár év. Eszembe se jutott, hogy a későbbieket is elrejtsem mások elől, és csak a közvetlen hozzátartozóimnak mutassam meg. Se a jó dolgokat, se a rosszakat. Nyáron írtam, őszintén, szívemből, és jól esett. Mégis véget vetettem neki, mert az sem volt az igazi. Valami abból is hiányzott. Talán az, hogy nem olvasták mások. Most már Sophie sem, nem volt jelen a hétköznapjaimban, nem látta kívülről a dolgokat, csak azokat tudhatta volna, amiket elmeséltem volna neki. Valami elveszett…

Helyette több pluszt kaptam az élettől, ami meggátolja, hogy komolyabban is naplót nyissak. Most szívesen mesélnék a karácsonyomról, Zioról, a lánykáimról, mindenről, de ezt anélkül is megtehetem, hogy rejtve őrizzem az emlékeket a szívemben. Akkor meg minek egy zárt füzet, amit senki sem nyit ki?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

December vègére leesett a hó, az élet pedig megállt. Mindenki fehér karácsonyban reménykedett, mindenhol azt hangoztatták, hogy már réges-rég felkészültek a télre, de ahogy valóban beköszöntött, autók törtek, gyalogosok csúszkáltak, sőt halálesetek is történtek.
A tömegközlekésben sem bízhattak: a villamosok fékrendszere befagyott, a buszok kerekeit nem a jeges útra tervezték, a MÁVnál pedig törtek a sínek a minuszban.
Utazni ilyenkor? Persze! Csak ne várj csodákra. A MÁVnál minden van, amire büszkék lehetnek, ami miatt állandóan sztrájkolhatnak, de ahhoz, hogy minden rendben legyen, a megfelelően zajlon, hiányoznak a feltételek

 

1) Érdekes, de annál idegesítőbb. Csak úgy, majd végül eleget kiabálva. Gyermekded majom. Kidobtam, mint macskát...

2) Finom, ízletes, igazi beszélgetőpartner. Végre felnőtt egzisztencia. Reménysugár, melyről kiderült: nem más, mint a vonat fénye az alagútban. Sírás, düh, menekülés.

3) Álom, mely sose érjen véget!

- Igen?

- Szia! Majd visszahívlak, de megkezdődött a sorozatom.

Hogyan tudja egy nő elrejteni félelmét, ami egy kis kisebbségi komplexussal párosul?

Tökéletessé teszi magát.

Vagyis, így gondolom. Önbizalom erősítőnek kell az a pirinyó arc- és szempúder, cicásan kihúzva a szempilla, haj vadítóan feltűzve, és hozzá a megfelelő ruha.

Egyedül a ruhával nincs gondom. Ha nincs is jó érzékem hozzá, azért ha összeszedem magam, tudom, mit mivel vegyek fel. A hajamhoz és a sminkemhez viszont már ügyesség és tehetség kellene – amiből nem sok adódott. Az évek folyamán megtanultam egy-két trükköt, amivel ha nem is bálba, de utcára kimehetek.

Most viszont fontos eseményre lettem hivatalos.

A kozmetikusom nem abban a városban lakik, ahol éppen leszek, viszont anyum ott lesz – gondoltam. Már egy hónapja parázok az eseménytől, tényleg a maximálisat szeretném kihozni magamból, amit anyummal meg is osztottam. Ha valamiben elbizonytalanodtam, őt hívtam fel, neki meséltem el, hogy egész napos program lesz, és már délelőtt folyamán elmegyünk otthonról.

Tegnap felhív. Ötödszörre leadja, hogy milyen szép harisnyát vett 3000 forintért, de mellette sír a szája, hogy nincs pénze. S beközölte mellesleg, hogy nem fog tudni segíteni, mert hazamegy, és elmegy fodrászhoz.

Kiakadtam. Hisztizni kezdtem. Megrémültem. Most mi lesz? Fogom a telefonom, hívom a fodrászom, de szombaton nem dolgozik. Találtam ugyan egy szalont, nem is olyan messze tőlünk, de fogalmam sincs, hogyan dolgozik, és csak nyolc órakor nyit. S nem hinném, hogy csak egy kalászfonatért bejönne hajnalok hajnalán.

Na, most segítsetek! Mit csináljak?

Mindegy, addig is szóljon egy régi, ezer éves felvidító dal:

 

 

 

Vonat. Taxi. Várakozás. Egy óra. De szeretnék... Ölelés. Tánc. Részeg gyerek a földön. Sarkam! Sarkam! Fáááááj! Csillag vagy fecske. Hol a pulóverem?! Busz. Csók(ok).